Dan Brown: A Da Vinci-kód

A legjobb, ha semmit sem tudsz a könyvről, amihez éppen nekifogsz. Halovány húrokat rezgetett meg a fejemben, amikor valaki felajánlotta, kölcsönadja a könyvet. A halovány húrok azt rezegték, olvasd el. Elolvastam. Elolvastam a belső borítót, az ajánlásokkal „lángelme szüleménye”, „izgalmas és robbanó elegy”, „tökéletes olvasmány”, „nem lehet letenni” – bármelyik borítóra rá lehet ezeket írni, csak dacos leszek tőle: „Na lássuk, mit tudsz!”. Este 6-kor kezdtem olvasni a könyvet. Gondoltam 1, max. 2 órát eltöltök vele, előző éjjel csak 4 órát aludtam, de nézzük, mi lesz ebből. Éjfélkor úgy éreztem, most már muszáj aludnom, mert mégiscsak fáradt leszek másnap. Majd’ egy órán keresztül próbáltam magam meggyőzni az ágyban fekve, hogy szükségem van az alvásra – ezután felkeltem és tovább olvastam. Nem kellett kávé, egyéb koffein, ajzószer, hogy fennmaradjak. EGYSZERŰEN KÉPTELEN VOLTAM LETENNI A KÖNYVET! Amikor már azt hittem, tudom, merre járunk, újabb trükk érkezett. Amikor már azt hittem, itt a megoldás, elvesztettük. Voltak események, amiket előre láttam – de még az utolsó oldalak is dobtak egy picit a teljes képen.
Általában nem olvasok krimi, thriller jellegű könyveket és ha előre tudom, hogy ezt is ebbe a kategóriába sorolják be, nem veszem a kezembe. Örülök, hogy nem tudtam, mert fantasztikus agytornában volt részem a hosszú órák során, amiket a könyvvel töltöttem.
Csalódással vettem viszont tudomásul, hogy az írónak nem ez az első, a témában, a kategóriában írt könyve, melyek a tartalom alapján nem sok újat hoztak. Talán néhány hónap múlva azért azokat is megnézem. Csak hogy elmondhassam újra: „Na lássuk, mit tudsz!”